Marculábi és a vándorpatkány

Egy szép tavaszi napon éppen a gyöngyvirágliget felől fújt a szél, és elvitte a pici fehér virágok finom illatát Marculábinak a nagy diófa tetején csücsülő házikójáig. Marculábi, az ezüstcirmos kandúrka, szélesre tárta az ablakát, és mélyen beleszippantott a jó szagú levegőbe.

Ahogy az ablakán kinézett, hogy megcsodálja a napfényben fürdő vidéket, valami nagyon sárgát és kereket vett észre pontosan az ő fája alatt. Nézegette, nézegette egy darabig, mire rájött, hogy nem egy aranysárga tök nőtt ki és érett meg tegnap óta a fája tövében, amint azt első ijedtében gondolta, hanem bizony egy széles szalmakalap az, ami jobbra-balra billegett, ahogy valaki mocorgott alatta. Szép, széles szalmakalap volt, és egy szál piros százszorszép volt a szalagja mellé tűzve. Marculábi akárhogy forgolódott odafent, sehogy sem látta, ki van a helyre kis kalap alatt, így hát leköszönt az illetőnek.

- Szép jó reggelt kívánok!

A szalmakalapos valaki azonnal felpattant, és ijedten hátraugrott két lépést.

- Ó, bocsánat! Igazán nem akartalak megijeszteni! – mondta Marculábi restelkedve, amikor látta, mennyire megugrasztotta a köszönése a fa alatt pihenő vendéget.

A kalapos meglepetten körülnézett odalent a hangot keresve, majd végre felemelte a fejét, és észrevette a széles ágak ölén rejtőző házikót, és a házikó ablakában a lefelé pislogó Marculábit. Mosolyra derült az arca, lekapta a fejéről a szalmakalapot, és kecsesen meglengetve meghajolt.

- Igazán nem tesz semmit, tisztelt uram! – mondta udvariasan – Nem ijesztett meg, csak egy kissé meglepődtem.

Most, hogy nem volt rajta a szalmakalap, Marculábi jól látta az arcát. Csinos hegyes orrocska meredezett felfelé a szürke pofácskában, és apró fülek meredeztek az ismeretlen feje tetején. Marculábi még soha nem látta őt azelőtt. Kíváncsian félrebillentette a fejét, úgy nézegette a váratlan vendéget.

- Nyugodtan hívj csak Marculábinak! – mondta kedvesen.

Az ismeretlen újra meglengette a kalapját, és meghajolt.

- Köszönöm! Kedves tőled! Én Cefre vagyok, a vándorpatkány, vándor énekes, vándor mese- és versmondó, és vándormuzsikus. Elfáradtam ebben a kellemes melegben, remélem, nem haragszol, hogy vándorutamat megszakítva kicsit megpihentem a fád hűvös árnyékában!

- Dehogy haragszom! – csillant fel a szeme Marculábinak, amint a vándormuzsikus bemutatkozott – De kedves Cefre, ha meg nem sértelek, kellemesebb volna pihenned idefent! Szívesen vendégül látnálak a házikómban!

- Köszönöm! – felelte hálásan Cefre, és körülnézett, vajon hogyan juthatna fel a diófára, majd tanácstalanul felnézett Marculábira.

- Attól tartok, sajnos nem vagyok nagy fára mászó...

Marculábi elnevette magát.

- Kerüld meg a fát! A túloldalon van a vendégbejáró!

Cefre csodálkozva ingatta a fejét, de csak feltette a százszorszépes szalmakalapját, és megkerülte a fa széles törzsét. Bizony, a túloldalon ott himbálózott egy csinos kis kötéllétra vége. Marculábi nemrég szerelte fel, hogy azok a barátai is meglátogathassák, akik nem tudnak olyan jól fára mászni, mint ő, meg hogy akkor is kényelmesen lemászhasson a földre, ha nem akarja levenni a strandpapucsát, amikor az esős időtől fáj a talpa. Jávorka, a kedves borz gyűjtötte a kötéllétrához a rudaknak való faágakat; Dáridob, a hód, és családja rágcsálták őket szép egyenesre; a kötelet pedig a szomszédja, Ficerke kutyus hozta. Marculábinak már csak össze kellett eszkábálnia, és még abban is akadt segítsége: harkály szomszéd, Nyárfarag, lyukakat fúrt a rudak végébe, hogy Marculábi könnyebben összeköthesse őket.

Cefre arca felderült. Hátára dobta apró batyuját, amiben az útravalóját meg a zeneszerszámait hordta, és ügyesen felkapaszkodott a kötélhágcsón.

Egészen elámult, amikor belépett Marculábi házikójába. Micsoda rend és tisztaság! És milyen csinos kis otthon!

- Nagyon szép kis házikód van! – dicsérte meg Marculábit.

Marculábi elpirult örömében.

- Parancsolj, ülj csak le kényelmesen! – kínálta hellyel a vándorpatkányt a piros-fehér kockás abrosszal borított asztalkája mellett, amelynek közepén kis vázában egy csokor sárga pitypang virított. Cefre szépen leült az egyik karosszékbe, Marculábi pedig sürgött-forgott, és már hozta is a két bögre finom, édes kakaót, meg a puha foszlós kalácsot.

Eszegettek, iszogattak, és közben szépen, kedélyesen elbeszélgettek, a virágokról, a felhőkről, meg mindenféléről, ami éppen eszükbe jutott. Marculábi rettentően jól érezte magát Cefre társaságában. Nagyon kedves, udvarias vándorpatkány volt, és rengeteg szép dalocskát meg versikét tudott. Olyanokat például, mint:

Cicamica hopp, hopp,
esik eső kopp, kopp.
Megázik a cica farka,
hiába, hogy betakarta.

Meg azt is, hogy:

Ej-haj, Vicuska,
hol járt a cicuska?
Bokor alatt szundított,
tejről-vajról álmodott.

Ilyeneket, meg még sok ismert cicás dalocskát énekelt Cefre szépen csengő hangján, Marculábi pedig dudorászással kísérte, és a kiskanállal kopogva verte a ritmust hozzá az asztalon. Közben persze nem felejtette el a kakaós kancsóból újra töltögetni a bögréiket, amikor azok kifogytak. Roppantul jól érezte magát.

- Mit gondolsz, Marculábi? – kérdezte Cefre töprengve két dalocska között, miközben a finom kakaócseppeket nyalogatta a szája széléről – Vajon laknak errefelé olyan népek, akik szeretik a dalokat meg a meséket, és meghallgatnának egy magamfajta vándormuzsikust és mesemondót?

- Hajaj! De még hogy! – felelte vidáman Marculábi, és a Nagymosás estéjén csapott nagy vígságra gondolt – Ha hiszed, ha nem, errefelé csupa ilyen lakik!

- Hmm, hmm. – mondta Cefre. Többet nem mondott, de Marculábi tudta, mire gondol.

Miközben ők ilyen vígan voltak a diófa tetejére épített házikóban, három mókus figyelte őket az ágak közül, Marculábi látta a levelek közül kikandikáló három pár bojtos fülecskét, ha az ablak felé tévedt a tekintete. Levetke volt az, az öcsikéjével, Gombocskával, meg a vőlegényével, Fülebojtossal. Éppen arra jártak, és felfigyeltek a dalolászásra, ami Marculábi házikójából jött. Ott lapultak most a levelek között, és izgatottan sutyorogtak egymással.

- Hallottátok? Egy vándor énekes!

- Egy vándor mesemondó!

- Egy vándormuzsikus!

- Micsoda nagyszerű dolog!

- Ilyen híres-neves személy itt, minálunk!

- Vigyük szét a hírt mielőbb, hadd tudja meg mindenki!

Nosza, ugrottak is mindhárman, egyik mókus erre, a másik arra, a harmadik meg amarra. Vitték a hírt mindenfelé, terjedt szájról-szájra, mint a szélvész, és egy perc múlva már mindenki tudta a környéken, miféle nevezetes vendég üldögél Marculábi házában.

Egy szempillantás alatt összeszaladt mindenki az erdő szélén, aki csak élt és mozgott, és rögvest összedugták a fejüket.

- Kérjük meg szépen, hogy énekeljen, muzsikáljon, meséljen nekünk egy kicsit! – mondta ki mindnyájuk kívánságát Ficerke, a kutyus.

Mindenki bőszen helyeselt a javaslatra.

- Azám, de ilyen neves vendégnek illendő volna színpadot állítanunk, mielőtt megkérjük! Ne gondolja, hogy nem becsüljük! – vetette fel Fürgefül nyuszi.

- Úgy, úgy! – helyeseltek a többiek.

- De hol legyen a színpad? – kérdezték a rókatestvérek.

- Hát a gyöngyvirágligetben! – kotnyeleskedett Csíkmakk, az egyik vadmalac, és már húzta is be a nyakát, de ezúttal senki nem készült neki nyaklevest adni.

- No nézd csak, egész jó ötlete van a kölyöknek! – dicsérte meg Jávorka – Ilyenkor a liget a legszebb, ott mindnyájan el is férünk, és tele van gyöngyvirágillattal.

Csíkmakk egészen elpirult, zavarában belefúrta az orrát Somorka vaddisznómama fehér kötényébe, aztán elrohant, hogy fenyőágakat gyűjtsön a színpad feldíszítéséhez.

Jávorka ajánlkozott, hogy vaddisznóékkal és hódékkal együtt fatörzseket hoznak az erdőből, hogy letegyék a ligetbe, és hódék deszkáit keresztbefektessék rajta – az lesz a színpad. Mikor ez elkészült, Pacska mama virágmintás nagy abroszát kifeszítették mögéje díszletnek, és felsallangozták Rimberumba, a birkatáncosnő, szép, színes selyemszalagjaival, a színpad köré pedig odatűzdelték a Csíkmakk gyűjtötte illatos fenyőágakat.

Régirág egérasszonyság felajánlotta, hogy mindnyájuk nevében megajándékozza a neves vendéget híresen gyönyörű csipkekendői egyikével. A csodaszép, hófehér kendőre maga verte a habos csipkéket, és maga hímezte fehér fonallal a pinduri, játszadozó állatkákat a közepére. A pünkösdikirály-választás győztesének szánta, de addigra majd készít egy másikat. Murvaláb, a vakond is felajánlkozott, hogy túr néhány vakondtúrást a liget közepére, hogy a közönség tudjon mire ülni, de leszavazták. A gyöngyvirágligetet senki ne turkálja össze.

Mikor mindennel elkészültek, valamennyien kivonultak Marculábi diófájához. Mivel ők hozták a hírt, a három mókusé lett a megtiszteltetés, hogy bekopoghattak a házikóba, hogy meghívják a nagyrabecsült vendéget.

Levetke szépen lenyalogatta a bundácskáját, felborzolta a fülbojtjait, hogy szép borzasak legyenek, majd bekopogtatott Marculábi ajtaján.

Marculábi ajtót nyitott, és csodálkozva nézett végig a három, csillogó szemű mókuson, meg a fája köré gyűlt lelkes tömegen.

- Kedves Marculábi! – mondta Levetke megilletődve – Úgy hallottuk, igen kedves vendég van nálad! Engedd meg, hogy valamennyiünk nevében meghívjuk őt, és igen szépen megkérjük, tartana nekünk egy kis előadást! Nagy szeretettel várunk rá a gyöngyvirágligetben!

A füle tövéig elpirult Cefre örömében, amikor ezt meghallotta odabent. Gyorsan ledörgölte a szája széléről a kakaómaszatot egy szalvétával, feltette százszorszépes szalmakalapját, és kilépett az ajtóba a büszkén mosolygó Marculábi háta mögül.

- Köszönöm szépen a meghívásotokat, kedves barátaim! Nagyon szívesen énekelek és mesélek nektek, amennyit csak akarjátok! – mondta boldogan, és leintegetett a fa alatt álló népes kis csapatnak, akik erre lelkesen tapsolni kezdtek.

Diadalmenetben vonultak át mindnyájan a gyöngyvirágligetbe olyan ünnepléssel, hogy Cefre szinte már azt sem tudta, hová legyen zavarában, hát még amikor a tiszteletére állított színpadot meglátta! Nem számított, hogy Pacska mama virágos abrosza kicsit már fakó volt a sok használattól, a színpad deszkái egy egészen kicsit görbék voltak, Csíkmakk fenyőágai meg kicsit ferdék, nem törődött vele senki. Felsegítették Cefrét a színpadra, és mindenki oda gyűlt, hogy őt hallgassa.

Ki is tett magáért a vándorpatkány! Először mesét mondott, aztán elsorolt néhány versikét, aminek a legkisebbek örültek nagyon. A legkisebb egércsemeték nem is bírtak magukkal, odaugráltak a színpad széléhez, amikor meghallották az óvodában tanult ismerős versikéket, és együtt kiabálták Cefrével, sőt még el is játszották a mondókákat.

Azután ének következett. Ezt már a nagyobbak is együtt fújták, és mind többen bekapcsolódtak a vidám, közös éneklésbe. Mikor aztán Cefre elővarázsolta a batyujából a zeneszerszámait, és hol lanttal kísérte, hol furulyával cifrázta a nótákat, a közönség sem bírta tovább, és hirtelen táncra perdültek. Ropták vidáman a tisztás közepén, körülöttük az erdő aljában még a gyöngyvirágok is jobban illatoztak örömükben.

Csipcsók vidra annyira belemelegedett, hogy hazaszaladt a saját hangszereiért, attól kezdve ő is kísérte Cefrét nádisíppal, nádihegedűvel.

Lótonfut, az ürge kapva kapott az alkalmon, huss, elszelelt, addig kotorászott az üregében, míg meg nem találta, amit keresett, és már jött is vissza ő is a citerájával, hogy csatlakozzon a muzsikásokhoz. De akkor már bizony Marculábi zsebéből is előkerült a makkhéjból, meg ráfeszített cicabajuszból készített dorombja, a szájába is kapta, és pengetni kezdte vidáman.

Na, lett is hamarosan kavarodás! A tánckar percek alatt átalakult zenekarrá. Mindenki hangszert kerített magának, hogy ő is beszállhasson a koncertbe. Még a legkisebbek is elkönyörögték a mamájuktól a csörgőjüket vagy dobnak használni a reggeliző-tálacskájukat, és ütötték, rázták a hangszereket lelkesen. Olyan vígan voltak, mint talán csak a Nagymosás idején voltak utoljára. A lelkesebbek felugráltak Cefre mellé a színpadra, onnan húzták a vidám nótákat. Csíkmakk is felült a színpad szélére, onnan lógázta a lábát, félrehajította a trombitáját, és vezényelni kezdett, mint egy karmester.

Mire kifáradtak, Sörterőt, a vaddisznópapa kemencéjében kisültek a reggel berakott mazsolás kuglófok, és az illatuk elnyomta még a gyöngyvirágok illatát is. A kiéhezett társaság lerohanta a kemencét, és azon melegében nekiestek a kuglófoknak. Degeszre ették magukat.

Hű, micsoda nap volt! Mindenki napokig emlegette még ezt a remek mulatságot.

Búcsúzóul megajándékozták Cefrét Régirág csodaszép csipkekendőjével, amit óvatosan összehajtogatva tett el a batyujába.

A gyerekek egy darabig nyaggatták még a vándorpatkányt, hogy maradjon velük, és telepedjen le közöttük, segítenek neki saját házikót építeni. Csíkmakk közölte, hogy nem muszáj házat építeni sem, alhatna náluk, úgyis üres a répatárolójuk, ott nem is olyan kemény a padló. Aztán gyorsan félrehajolt, mielőtt vaddisznópapa nyaklevese fültövön csapta volna a szemtelenkedésért.

Cefre megköszönte a gyerekeknek a meghívást, de nem maradt tovább.

- Tudjátok, én vándorpatkány vagyok. Soha nem telepszem le sehol, járom a világot, és mindennap máshol alszom. Nem bírnék egy helyen maradni.

Búcsút intettek hát Cefrének, és sokáig integettek a százszorszéppel díszített nagy szalmakalap után, míg el nem tűnt az országút kanyarjában.

- Én is vándorpatkány vagyok, és mindennap máshol alszom! – rikkantotta Cippentyű, a legkisebb egérpalánta, és megpróbálta elérni, hogy sorban végigalhassa az összes barátja ágyát, de Cincere, a papája, fültövön kapta és megcibálta a füleit, amitől rögtön letett a szándékáról, és hagyta, hogy hazairányítsák a saját ágyikójába.